Rabszolga-ország

Slanger kolléga feltette anno a kérdést, hogy mi lesz itt 2013 után, főleg az Uniós pénzek kapcsán; én azt a kérdést feszegetném, hogy mi volt itt 1990 után, s ebből talán le lehet vonni némi következtetést a későbbi időkre.

1990-ben egy „nagy szakértő” nyilatkozott a tévében, s kifejtette, hogy Magyarország számára a bedolgozó ország szerepköre lenne a megfelelő – azaz ki lehetne használni azt a tényt, hogy a magyar munkás kevesebbért is megcsinálja ugyanazt a munkát, mint a német. Persze a termelőszektort gyorsan eladták; vagy külföldi szakmai befektetőnek, aki aztán szépen bezárta az egészet, s ezzel piacot szerzett (lásd pl. cukorgyárak), vagy pedig tehetséges magyar feltörekvő vezetőknek, akiknek oly módon sikerült tönkretenni nagy múltú márkaneveket, hogy a konkurencia magához nyúlt örömében (s valószínűleg némi sikerdíjat is kiutalt a tehetséges magyar feltörekvő vezetőnek, hogy sikeresen elvégezte a piszkos munkát). S akkor térjünk rá a bedolgozó ország szerepkörére: ide kell csábítani adókedvezményekkel a külföldi multikat, ahol a magyar dolgozó boldogan dolgozik, a külföldi munkabérének töredékéért!

Szép elképzelés volt, kár, hogy gyakorlatban ezt is sikerült elkúrni. Ugyanis a munkabéreket olyan terhekkel sújtották, hogy a külföldi multiknak már nem is volt olyan olcsó a hazai munkaerő... (Apropó: Bajnai nagyon veri a mellét, hogy a bruttó bért terhelő egyik járulékfajtát 32%-ról 27-re csökkentette. Hurrá, dobpergés, libasült! Elárulhatok valamit, kedves Bajnai úr? Megmondjam, mekkora járulék sújtja az ír munkások bruttóját? Kb. 10%. Összesen, ebben benne van az összes járulék!) Összehasonlításként: egy magyar árufeltöltő kb. 350 euró nettót keres, egy francia 900 eurót. De ha a szuperbruttót nézzük, akkor kb. már 700 euró áll szemben 1100 euróval! Így már nem is akkora a különbség! A következmény: vért izzadt az ország azért, hogy pár multi megtelepedjen, s munkát adjon, míg a hazai erősségeink elhanyagolásával (pl. mezőgazdaság, feldolgozóipar) a munkanélküliek száma jelenősen nőtt. De sebaj, bíztunk abban, hogy majdcsak kialakul ez, s nemsokára elégséges számú külföldi befektető jelenik meg itt, s ez felszívja a munkaerőt.

Azonban előjött egy olyan probléma, melyre a szocializmusban szocializálódott vezetőink nem is gondoltak: a globalizmus. Azaz, hogy bedolgozni tudnak nálunk olcsóbban is, csak keletebbre kell menni, ahol 200 euróért is boldogan elvégzik azt a munkát, melyet a magyar dolgozó 350 nettóért, de valóságban 700 szuperbruttóért végez! Rossz lóra tettünk ezzel a bedolgozó ország szereppel. A probléma ott van, hogy most már a kínaiakkal és indiaiakkal is meg kell küzdenünk, hogy egy cég itt maradjon. S gondolom, megfigyeltétek az egyre gyakoribb jelenségeket: heti 40 helyett 50-60 óra munka (persze csak 40 van fizetve), a szabadnapok-szabadságok ledolgoztatása, zsebbe fizetés, a munkahelyeken tapasztalható stressz és hajtás, elbocsátások mondvacsinált indokokkal – hát bizony ezekkel „kompenzálják a magas magyar fizetéseket”. Mondhatnám, hogy olyan rabszolgák vagyunk egy gyarmaton, akik azért némi fizetést is kapnak. S görcsösen ragaszkodunk a külföldi befektetőkhöz, hiszen ha elmennek keletre, akkor jelentősen megnő a munkanélküliség, s itt fogunk állni a semmi közepén, leépített termeléssel, eladott országgal.

Szóval: mi lesz itt 2013 után? Én inkább azt a kérdést tenném fel, hogy ki tudjuk-e húzni a bérmunkás rendszerünket 2013-ig? Mert addig van időnk, míg van munkánk, utána már nem lesz pénzünk fejlesztésekre! Éppen ezért kellene az Uniós forrásokat arra felhasználni hogy mire a fentiek bekövetkeznek, addigra újra kiépüljön a hazai termelő- és feldolgozóipar, mert valamiből élni kell.

S ennek mi a realitása? Az Uniós forrásokból mi például autópályákat építünk, jó drágán, pont jókor, lassan úgyis elfogy az olaj, s mire elkészülünk az utolsó Senkifalva és Mindenkivárosa közötti hatsávossal is, addigra lehet, autó sem lesz; sebaj, majd lehet rajta futóversenyeket rendezni. Hát, ezzel sem leszünk előrébb.

Az orvos ilyenkor szokta azt mondani: készüljünk fel a legrosszabbra. Készüljünk, mindannyian, egyénileg, ne várjunk a magyar államra, mert arra aztán várhatunk...