Szerző:
bogancs
- 2010.05.11. 08:11
A hétvégén volt szerencsém végigsétálni a Debrecenben nagy hagyományokkal rendelkező Mihály-napi vásáron. Kicsit elgondolkodtam azon, hogy mire volt jó egy ilyen vásár régen, mondjuk ötszáz éve, és milyen szerepe van jelenleg.
Mit kerestek az emberek ötszáz éve a vásárban, mikor az átlagjobbágy csak kétévente látott pénzt, az sem a sajátja volt? A többség nyilvánvalóan csak nézelődött, és ámult-bámult. Csodálkozott a török tűz- és kardnyelőn vagy éppen kígyóbűvölőn. Plazma TV helyett álmodozott a helyi céhmester cipőjeiről, felesége pedig a távol keleti import selyemkelmékről. Hosszan időztek a városi szakácsművész sercegő-gőzölgő fűszeres sült húsa előtt, próbálva az illatokból következtetni az ízre. Na persze azért valódi üzletek is köttettek, a módosabbak talán meg is kóstolhatták azt a húst, vehettek is egy pár cipőt, hiszen akkoriban ezeket csak itt lehetett megkapni. A szegényebbek pedig nyilván csereberéltek az árusokkal. Lisztért, tojásért cserébe vihetek haza egy-egy egyszerűbb hasznos szerszámot.
Napjainkban a legtöbb búcsúnak-vásárnak már egészen más hangulata van. Persze az is lehet, hogy a régi korokról gondolt romantikus ideál nem is létezett. Szóval a céhmester cipőjét felváltotta a kétes eredetű, az árus által bőrnek titulált műbőr cipő. A szakácsmester helyét átvette az ízfokozóval, mesterséges színezékekkel gazdagon ellátott, E számoktól vélhetően hemzsegő, és még ki tudja mit tartalmazó gumicukorárus. Kardnyelők és kígyóbűvölők helyett pedig gyermekkorombéli, vagy talán (nagy?)szüleim gyermekkorabéli leharcolt körhinták és még sokkal durvábban sergő-forgó szerkezetek gondoskodnak dübörgő zene mellett a szórakoztatásról. A hasznos szerszámokat pedig a semmire sem használható, de legalább olcsó kínai műanyagáruk váltották fel. Egyáltalán: semmi extra nincs, amit a közeli hipermarketben ne lehetne beszerezni fele annyiért. Emberek azért ma is vannak tömegével. A legtöbben keveset költenek, sokszor csak megszokásból, hagyományból mennek el, és az utolsó árust elhagyván megbeszélik egymást közt, hogy az ezévi felhozatal még a tavalyinál is sokkal gyengébb volt. Valahogy a körhinták hangulata sem a régi már. Régen sorba kellett állni a pénztárnál, és sokszor csak a 2-dik vagy 3-dik menetre jutott hely. Ma már egyetlen kisgyermek kedvéért is elindítják a gépet. Persze a kisautó lámpája nem világít, a kürtje nem szól hiába nyomogatja szegény a gombokat. Az árakat, amit ezért elkérnek inkább nem is említem.
Az a jó a debreceni Mihály-napi vásárban, hogy bár napjaink sokat taglalt vásárbetegsége itt is erősen érződik, sok a bóvli, és rozsdás körhintában sincs hiány, de azért ha az ember jobban odafigyel, akkor még ma is igazi értékeket találhat. Itt még lehet egy kis ízelítőt kapni a letűnt korok vásárainak hangulatából. Mindenkinek ajánlom. A kínai műanyag mellett még ott van a fémből készült hurkatöltő és a fából készült körtemuzsika is. Nincs hiány a sercegő fűszeres húsokat áruló vendéglátósokból sem, igazi erdélyi szőttest is láthatunk, sőt még egy kígyót-pénzért-a-vendég-nyakába-akasztó idomár is feltűnt. Azért a tárcájára mindenki vigyázzon, mert már az első napon bemondta a helyi rádió, hogy zsebtolvajok vannak. Ez is a hangulat része, zsebtolvajok régen is voltak.
De cipőt azért már nem itt vennék.
