Deák Bill - A király meséi

Megjelent a Deák Bill, a király új lemeze, a Király meséi címmel. Miután ő nem celeb, elég kevés reklámot kap a lemeze (bezzeg mikor Ádok Zoli, meg Király Viktor...), ezért a médiaegyensúly jegyében szeretnék foglalkozni vele.

Mit kell tudni Deák Billről? Rock-blues énekes, István, a király, fantasztikus hang, Chuck Berry szerint ő a legfeketébb fehér torok, nálunk viszont valahogy nem díjazza a média. Nem úgy a zeneszeretők, akik a legutóbbi albumát (Hatvan csapás) a MAHASZ lista első helyén tartották jó sokáig. Ezúttal szeretném megkérdezni a kedves rádiókat, hogy annak a lemeznek a dalai hányadik helyen szerepeltek a játszási listán? Hogyan lehet az, hogy az ország legnépszerűbb albumát nem játszották, míg pillanatsztárokat rongyossá játszottak? Mindegy, ezzel majd elszámolnak ők maguk.

Az előző album, a Hatvan csapás egy életműalbum lett, azaz a dalokban Deák Bill összefoglalta addigi pályafutását. Az új albumban is megjelennek ezek az elemek, de korántsem annyira, mint az előzőben, szóval megnyugodhatunk, Deák Bill nem lesz kisnyugdíjas :-) Az albumot ugyanúgy a Kormorán segítségével készítette, mint az előzőt, s habár jövőre szerette volna kiadni, rábeszélték, hogy jöjjön ki még idén karácsony előtt. Szép karácsonyi ajándék lesz, az biztos. Lássuk dalonként:

Forró hó: igazi Kormorános nyitás, enyhe sámános-táltosos beütéssel és némi AC-DC utánérzéssel, de ez a dal nagyon jól áll Deák Billnek, hiszen megjelenésében van valami „sámános”. Az Eddának is van egy hasonló dala (Táltos örökség), ezeket össze kellene gyűjteni, s egy egész jó ősmagyar rockoperát össze lehetne hozni belőle. A szöveg kicsit modorosra sikeredett.

Nagy eső után: Szaxofonszóló és zongora az elején, mintha egy blueskocsmában lennénk zárás előtt. Persze később belép a gitár a dob és a többiek, s egy melankonikus blues-nótává válik az egész. Jönnek az életképek: a bezárt gyár, egy öreg asszony, aki valaha szép lány volt, most meg már lecsúszott... A refrénben a kórus „nagy eső után”-jára felelget Deák Bill, nagyon szépen szól ez így együtt. A dalt én inkább a lemez második felén tudtam volna elképzelni, nagyon nyomasztó ez így az elejére.

Kőbányáról álmodtam: Igazi régi Deák Billes hangulat, izgalmas gitárkíséret, kellemes dallam, nagyon együtt van ez a dal, na! Van utalás benne a 3.20-as bluesra, Kőbányára, mindenre, ami Billről szól. Hogy mit énekel a kórus, az számomra rejtély, aki tudja a megfejtést, írja be a kommentekbe. (Talán Bills's the king?)

Itthon maradtam: Cifra gitárkezdés, az ének alatt viszont leegyszerűsödik a kíséret, a refrén szépen indul, de utána szerintem gyenge... hát, nem egy sikerdal. Ezen még dolgozni kellett volna.

Hol az ég: Te jó ég, micsoda kemény kezdés, tisztára mintha Hooliganst hallgatnék! Jó tempójú, hard rock dal, koncerten garantáltan jól pogózható közönségkedvenc lesz. Deák Bill sokoldalúságát jelzi, hogy énekstílusa tökéletesen illeszkedik ebbe a kemény dalba is.

Kilakoltatás: Feszes-lassú blues, egy történetet mesél el, amelyben Fehér Erzsi elvesztette munkáját, nem tudta fizetni a számláit, s ezért kilakoltatták két gyerekkel. A dal vége nagyon megrázó, ugyanis leugrik a harmadikról gyermekeivel együtt. Szövegileg a lemez csúcspontja, akár önálló balladaként is megállná a helyét.

Ébredj: Jó tempójú rock dal, nagyon szép, izgalmas refrénnel, viszont a versrész... azon dolgozni kellett volna, mert ez a refrén jobb felvezetést igényel ennél a „zakatolásnál”. Így csak töltelékdal.

Lassú, szőrös blues: Meglepő a cím, de tényleg ilyen ez a dal :-) Deák Bill hatalmasat énekel benne, hiába, aranytorka van a lassú bluesokhoz. Nagyon kellemes kicsit ünnepélyes hangulatú szám, blueskocsmákban kötelező darab lesz.

Csonka boogie: Az előző lemez tele volt önéletrajzi ihletésű dalokkal, nos, ebben a számban ismét visszatérünk arra a vonalra. Jó tempójú, jól énekelhető blues, szintén kötelező darab a blueskocsmákban. Ebben a számban említi meg Bill, hogy Chuck Berry a legfeketébb fehér toroknak nevezte őt, s ahogy megjegyzi, ez nem semmi. Hát, nem.

Egyedül az arénában: Ezt a dalt én úgy tekintem, mint a lemez első felének lezárását, ugyanis abba a vonalba illeszkedik. Ugyanis eddig is nagyon jó volt az album, de ami ezután jön, az zseniális. Maga a dal amúgy nem rossz, de hallottunk már jobbat is...

Szabadon élj: Jó kis feszes tempó, inkább koncertre való szám, a refrén telitalálat! A szólórésznél ismét jön a „Kormorános-népzenei” motívum. Szerintem erőtlen benne Deák Bill éneklése, lehet, a végén vették fel, s már fáradt volt, mindenesetre én felénekeltettem volna még egyszer, erőteljesebben.

A király meséje: A címadó szám ismét egy tempós rockdal, némileg keményebb kísérettel a megszokottnál, de nagyon tetszenek a harmóniaváltások, a fantáziadús kíséret, igen, ilyenekre van szüksége a kicsit már sablonos „C dúr-A moll-F dúr-G dúr”-hoz szokott magyar rockzenének.

A végtelen felé: Szerintem a lemez csúcspontja, a legjobb dal. Bátran ajánlom a rádiós szerkesztőknek, mivel abszolút rádióbarát és fülbemászó popsláger-gyanús nóta ez. De nem kell megijedni a blueskedvelőknek sem, ugyanis mindezt úgy éri el, hogy mellette ott szól a megszokott igényes zenekari háttér is. A dal a motorosokról szól, erre utal az elején a motorzúgás illetve a szöveg is. A motorostalálkozók és a Sziget fesztivál nagy kedvence lesz, az előbbieken haknizó amatőr zenekaroknak pedig kötelező darab! Aki nem szereti Deák Billt, az se hagyja ki ezt a dalt! (Ha én szerkesztettem volna ezt az albumot, ezt raktam volna be a második nótának a „Nagy eső után” helyett.)

Hosszú az út: Ismét kemény, zúzós kezdés, mint a „Hol az ég?” alatt, de aztán „puhább” lesz a dal, s megszólal a Hammond-orgona is, melyet hiányolok a többi számból. Tömör nóta, nagyon egyben van (jó értelemben).

Éjféli piac: Emlékeztek még a Felszarvazottak balladájára? Hangulatilag akár annak a folytatása is lehetne, szövegileg azonban jóval komorabb: a nagy magyar valóságot mutatja be, hogy sajnos sokan arra készülnek, hogy zálogba adják értékeiket. Érdekes, hogy ezt a szomorú szöveget ilyen zenei körítésben adja elő. A szám mindenesetre olyan „levezető jellegű”, jelzi, hogy lassan vége a lemeznek.

Az légy aki vagy: Látatlanban én is azt hittem, hogy a hasonló című Charlie számot énekli majd el, Deák Billesen, de nem. Kár, érdekes próbálkozás lett volna. Ehelyett egy lassú bluest kapunk, melyben az égvilágon semmi különös nincs, a refrén meg nincs rendesen lezárva. Nem ide tartozik, de ha lehetne egy szerény javaslatom: a következő lemezre énekelje fel Deák Bill a P. Box Soha nem elég! című számát, ami szerintem tökéletesen passzol a hangjára.

Az album hangszerelése jobb lett, mint a Hatvan csapásé, de még mindig nem az igazi. Jó, nem is álmodom arról, hogy hazai stúdióban olyan vagányan eltalálják a hangszerelést, mint pl. Pink Sober című számában (hallgassátok meg, hogyan szól az a dob, a gitár, a basszus, félelmetesen jó!); nem tudom, ennek a pénzhiány az oka (nincs pénz több időt vásárolni a stúdióban), vagy hogy eleve nincsen olyan technikánk... pedig Bill megérdemelné. A másik, amit hiányolok, hogy néhol jobban lehetett volna nyomni azt a Hammondot, főleg a refrénekben. De a fejlődés dícséretes.

Összességében keményebb, rockosabb lemez lett az előzőnél, koncerten nagyon jól fognak szólni a dalok, és mivel elég sok stílust felvonultat, ezért mindenki meg fogja találni kedvenc dalát rajta. Kétségem sincs afelől, hogy elfoglalja a MAHASZ lista első helyét, s nehéz lesz letaszítani onnan. Teljesen megérdemelten.

Deák Bill Gyula: A végtelen felé

(A rock-blues.blog.hu kritikája itt olvasható)