Mátyás király halála

520 éve éppen ezen a napon, április 6-án halt meg Mátyás király.

Mátyás király az egyik legnagyobb uralkodónk volt, és uralkodása főleg az utóbbi fél évezred ismeretében értékelhető, hiszen halála után a török sanyargatta az országot (XVI-XVII. század), utána közvetlenül a német-osztrák (XVIII-XX. század első fele), majd némi átmenettel az orosz (XX. század második fele), és máris a jelen korban vagyunk. A népnyelvben "igazságos Mátyás királyként" maradt meg, rengeteg monda szól arról, ahogy álruhában járta a vidéket, és ahogyan megvédte az ártatlanokat a sanyargató uraikkal szemben; a szinte "mesés" uralkodói kép mellett azért említsük meg, hogy Mátyás kegyetlenül leszámolt ellenfeleivel, rengeteget háborúzott, és meglehetősen "despota" királyként uralkodott, tehát az akkor élt emberek korántsem biztos, hogy ennyire jó véleménnyel voltak róla. De hát az idő minden bizonnyal itt is sokat szépített, pláne az utána jövő események (Mohács, török hódítások) tükrében. Mindenesetre most közvetlenül a halálával szeretnék foglalkozni, és ebben remek segítség a kortárs Bonfini, aki a "Magyar történelem tizedei" című könyvében részletesen beszámol az eseményről (Nyolcadik könyv negyedik tized).

Mátyás királyt 1489 januárjától egy rejtélyes betegség kínozta, mely "alattomos bágyadságként" csapott le a királyra, és köszvényként írták le (vagy talán reuma?). Az addig megszokott orvosa mellé ajánlottak egy másikat is neki, de ő sem tudott segíteni, és híre ment, hogy a király halálos beteg. Mátyáson a betegség 1490 telén már annyira elhatalmasodott rajta, hogy nagyon lefogyott, márciusban pedig rohamosan romlott az állapota. Tehát Mátyás halála korántsem volt annyira váratlan, mint ahogy sokan sejtetik.

A "végjáték" április negyedikén kezdődött, a "virágok ünnepén". Bécsben vagyunk, és a vár udvarán egy igen drágán feldíszített oltárt állítottak, majd miséztek, ahogy a szokások diktálták. Mátyás végig ott volt a ceremónián, majd' hat órán keresztül, étlen-szomjan. Utána még felvette a velencei követet a lovagi rendbe, majd bágyadság fogta el (nem csoda, még mindig nem evett semmit), és ezért visszavonult a lakosztályába. Itt töltött három órát, és mivel gyomra gyenge volt, most sem evett semmit, sőt, úgy döntött, az étkezéssel megvárja a királynét, aki a város templomait járta. Gyengesége csillapítására Péter kamarástól fügét kért, ami azonban romlott vagy állott lehetett, mert az első harapás utána hatalmas haragra gerjedt a király. De éppen megérkezik a királyné, aki csillapítgatja Mátyást, és végre megkezdhetik az étkezést - azonban a király szédülésre és látási zavarokra hivatkozik, és beviteti magát a szobájába. Itt hirtelen gutaütés éri, amira összecsődül az egész udvar, és látják, hogy a királyt iszonyú fájdalmak gyötrik, és csak jajongani tud, beszélni nem, szeme pedig befordul. A királynő valami "éltető folyadékot" erőltet a betegbe, majd elkötözik kezét, lábát, ahogy ilyenkor szokás, és kérdezgeti, noszogatja az orvosokat, akik alighanem már tudják, hogy nincs remény.

A király egész éjszaka üvölt a fájdalomtól, mely hajnalban kicsit alábbhagy, és Mátyás végre elalszik. Április ötödike van: pár óra alvás után a fájdalom felébreszti a királyt, aki már nem jajgat, hanem némán fekszik, és meredt pillantásokkal nézi a körülötte lévőket. Szólni akarna, szavakat formálna, de nem tud. Később visszazuhan a kábulatba, és ismét az előző napi módszerekkel próbálnak életet lehelni belé. Április hatodikán pedig reggel 7 és 8 óra között szüntelen rekedtes nyögések között megindul a gyomrából felfelé a "slejm" a szája felé, és ahogy a gégefedőhöz ér, meghal.

A testet másnap felravatalozzák, és egy csarnokban helyezik el, hogy mindenki megnézhesse; azonban a kizsigerelés ellenére szaglani kezd, ezért egy szurkos ládába teszik, majd Fehérvárra szállítják, és ott később a bazilika közepén egy ideiglenes sírhelyen eltemetik. (A mauzóleum, ahová temetni akarták, még nem készült el ekkorra.)

Bonfini mester, a kortárs így írja le a király utolsó napjait  - azonban sokan kételkednek, hogy ilyen "simán" ment volna az egész, és inkább ügyesen álcázott gyilkosságra gyanakodnak. "Megrendelő" lett volna bőven: Mátyás háborúival rengeteg külföldi (főleg német) érdeket veszélyeztetett, másrészt erőskezűségéért nem szerették a hazai nagyurak sem (jellemző, hogy halála után milyen könnyedén félresöpörték Mátyás embereit). Gyanús, hogy nem-e mérgezésről van szó: egyrészt érdekes, hogy hogyan került oda 1489-ben az a "talján orvos", és vajon mit ténykedett - egyes gyanúk szerint ő mérgezte folyamatosan Mátyást (megbízásra), és az áprilisi halál ennek a következménye volt. A "füge szerepét" is sokan kétségbe vonják: hogyan lehet az, hogy romlott fügét adnak a királynak, nem-e mérgezett volt az a füge? (Megjegyzem, Bonfini szerint Mátyás csak belekóstolt a fügébe, de nem ír arról, hogy megette volna.) Aztán érdekes a történetben a királyné "ténykedése" - vajon miért csak ő reagál az eseményekre, és mi lehet az az "éltető folyadék", melyet Mátyással itat? Egyesek szerint ez az aktivitás nem véletlen, ugyanis kapcsolatuk messze volt a "kívánatostól" a gyermekáldás elmaradása miatt.

És akkor lássuk az orvosi véleményeket: Kotányi Frigyes professzor szerint az április negyedikei történések agyvérzésre utalnak, mégpedig oly módon, hogy a reuma hatására Mátyás szíve megnagyobbodott, és ez agyembóliához vezetett. Ennek azonban ellentmond az a dolog, hogy az agyvérzés nem vált ki kínzó fájdalmat, tehát nem üvölt az ember, mint Mátyás tette, inkább csendben szenved. A romlott füge azonban okozhat csillapíthatatlan gyomorgörcsöt, ami megmagyarázhatja az ordítást, és elősegítheti az agyvérzést is (Czeizel Endre szerint az uralkodó ételmérgezést követő agyvérzésben hunyt el).

Bármi is történt akkoriban, ma már nem tudjuk bizonyítani, csak találgathatunk, hogy vajon miért is halhatott meg a király pont 520 éve, azokban az órákban, mikor ez a poszt megjelenik. Az azonban tény, hogy nem egészen egy emberöltő múlva az ország több részre szakad, és Mátyás életműve gyakorlatilag megsemmisül, a független, szabad magyar nemzettel együtt. 

Források:

Juhász László: A király halála

Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei

Töriblog: "Bonfini nyugszik e sírban alant"

Grandpierre K. Endre: A magyarok titkos története