Ma már kabaréba is beillene, 58 éve ez még a való világ volt. Legalábbis papíron, terv szerint. Mert hiszen Hofi elvtárs megmondta, hogyan is teljesültek akkoriban a tervek.
Az alábbi írás (ami én kicsit rövidítettem itt-ott) a Szabad Nép című lapban jelent meg anno. Külön felhívnám a figyelmet a cikkben szereplő Petró elvtársra. Az ő története kedden, a bankokról szóló vitanapunkon folytatódni fog itt a Tudtad-on.
HAZÁNK EGY NAPJA
1952. március 9.
„Hajnalodik. Az ég alján növekedni kezd a rózsaszínű csík – felkel a nap.
Ébred minden a mi hazánk földjén is.
Ébrednek a városok és falvak, új nap köszönt ránk. 1952. március eleje van – megkezdődik hazánk egy egyszerű, dolgos hétköznapja.
…
Pontosan fél hatkor, zeneszóra ébred minden reggel Petró László. Vidám indulókat játszik a zene, és Petró elvtársnak mosolyra húzódik az ajka. Minden reggel újra és újra örömmel eszmél rá, hogy itt van, Sztálinvárosban.
Pedig már megszokhatta: másfél esztendővel ezelőtt jött ide brigádjával együtt. Fiatal, derék, szőke férfi Petró László. A Komszomol-brigád tagjai úgy szeretik, mint az édes testvérüket. Heten vannak a brigádban, közülük négy az „öreg” , négy az olyan, akik már több mint három esztendeje együtt vannak, akik együtt alapították még Szombathelyen a brigádot. A brigádnak akkor is hét tagja volt, és hét tagja volt, amikor Pestre kerültek, a Béke úti építkezéshez, hét tagja van most is. Csakhogy egyik-másik új feladatot kap, elkerül a brigádtól. Iskolára, hivatalba, közigazgatásba – és ilyenkor a brigádtagok felvesznek valaki mást maguk közé. Azt mondják az újoncnak: gyere közénk, és becsüld meg úgy magad, hogy te a Mák Jancsi helyére kerülsz. Az újonc valószínűleg sosem hallotta ezelőtt Mák Jancsi nevét, aki a Komszomol brigádból került tiszti iskolára, de azt tudja, hogy ebben a brigádban mindenki igazán legény a gáton. Sztahánovista valamennyi: először Szombathelyen, másodszor itt, Sztálinvárosban lettek sztahánovisták.
Petró elvtárs felhúzza a sötétkék, vattázott ruhát – ez most a legelegánsabb viselet Sztálinvárosban, mert a sztahánovisták, jó munkások kapták –, elbúcsúzik az asszonytól és siet a tűzállótégla-gyár felé. A felesége is itt dolgozik – házasságuk második napján együtt jöttek ide. Petró elvtárs megáll a Május 1. utca sarkán, egy pillanatra gyönyörködve nézi a fiatal várost. Mindennap látja – de nem lehet megszokni, megunni a reggeli Sztálinváros színes, vidám képét. Széles utcasorok, modern, erkélyes, emeletes házak, a hatalmas, üvegkirakatos üzletház, a biciklin, autón, buszon, gyalog áramló munkástömeg. Az ének, a nevetés még a legszomorúbb embert is felvidítaná. Nem, Petró elvtárs nem tartozik a kedvetlen emberek közé. Most is nótát dúdol, annak a taktusára lép, átvág a hatalmas, üres téren. Messziről látja a gyár óriási épületét. Jön errefelé is szapora léptekkel a nép. Huszonegy brigád dolgozik itt, közöttük tíz sztahánovista brigád. Turiék, Horváthék brigádja, a híres Partizán brigád, a Zalka Máté brigád – nem könnyű dolog itt az elsők között lenni. Petró elvtárs számolgatja: háromszáz százalék a mostani átlag, 486 százalék a tegnapi teljesítmény, ha ma sem hagyják magukat. Elkapja a verseny izgalma, legszívesebben futna a gyár felé. A makadámúton most kanyarodik erre két brigádtag, a Sziffer testvérek. Jókedvűek ők is, mosolygósan köszöntik a brigádvezetőt. „Ilyen jó munkánk sem volt még – mondja Sziffer Feri –, azt mondom koma, ha felépítettük a várost, maradjunk Sztálinvárosban, legyünk vasöntők.” A bátyja nevet, legyint: „Kőművesek maradunk mi már, ha meghallod, hogy valahol [a] falakat rakják, [a] betont keverik, ott a helye a Komszomol brigádnak.”
*
Reggel hét órakor fellobogózott, virággal, színes papírcsíkokkal díszített traktorok vonulnak ki a ceglédi gépállomás kapuján. 17 traktor – a második csoport. Az első 18 gép már a múlt héten kiment, a homokos részeken már lehetett szántani. A mostani csoport a kötöttebb, nehezebb földekre megy ki.
Úgy mennek, mintha hadba indulnának. Komolyan, ünnepélye sen vezetik a dübörgő gépeket. A környék házaiból innen is, onnan is kiszaladnak a gyerekek, integetnek, egy darabon kísérik is a gépeket. A traktorcsoport elvonul a szovjet hősi emlékműig, ott tisztelgő kört ír le, úgy indul tovább a szántók felé.
….
A gépállomás-vezető gyorsan és határozottan végzi a munkáját. Néha lopva az ablakra néz. Az ablakon át beragyog a márciusi napfény. Arra, a Nagy Sztálin Tszcs, meg a Vörös Csillag Tszcs földjén már húzzák az első barázdákat a traktorok.
…
*
Nyolc órakor kezdődik a tanítás a Műegyetemen.
Reggel nyolckor kezdődik a munka a vízépítéstani tanszék laboratóriumában is. Itt tanulnak a jövendő vízépítés mérnökei, itt ismerkednek a jövendő feladataikkal, az öntözés, belvízrendezés, árvíz elleni védekezés, ivóvízellátás, csatornázás, folyószabályozás problémáival. Hazánkban – ahol évszázadokon át árvizek és szárazságok egyaránt pusztítottak, ahol a Duna hatalmas vízmennyisége szinte teljesen kihasználatlanul folyt – fontos és megtisztelő feladat vízépítési mérnöknek lenni.
Németh Endre professzor, mérnökkari dékán vezeti az I. sz. vízépítési tanszéket. A tanításon kívül komoly tudományos kutatómunka is folyik itt. Foglalkoznak elméleti kérdésekkel, számításokkal is, és érdekes, bonyolult kísérleteket végeznek az intézeti laboratóriumban.
A laboratóriumhoz keskeny, kényelmetlen csigalépcső vezet – ez a múlt maradványa. Modern, nagyszerű berendezés – ezt már a dolgozó nép állama adta.
Salamin Pál docens mosolyogva mondja, hogy veszélyes l enne ide nyolc-tíz éves gyerekeket beengedni, mert kivétel nélkül mind vízépítési mérnök akarna lenni. A minden oldalról üveg medencék, hatalmas csatornák, gátrendszerek az első pillanatban valóban csodálatos játéknak tűnnek. Apró zsilipek zárják el a zuhogó víz útját, hullámok kavarognak, tölcsér alakú örvények forognak. A kutatók tudják, hogy ez nem játék: minden modell egy valóban meglévő vagy készülő zsilipünk, duzzasztógátunk, erőművünk pontos, kicsinyített mása, a laboratóriumi kísérletek gondosságán, alaposságán hatalmas építkezések, öntözőberendezések sorsa, a nép vagyonának nagy értéke múlik. A laboratórium mennyezetén sínrendszer van, nagy erősségű reflektorokat lehet rajta a terem minden pontjára vinni. [...]
A falon képek: a nagy szovjet vízi erőművek képei. Az asztalon könyv: Ötéves tervünk, béketerv. Azok, akik itt dolgoznak, mindig maguk előtt látják azt, hogy mi lesz ezekből a kicsiny kis modellekből. És amikor az örvénylő víz engedelmesen emelkedik és süllyed, szétfut a kis csatornákba, látjá k már a rizsföldeket és a gyapotot, a zöldségeskerteket, az egész viruló vidéket, amit majd az igazi öntözőrendszer táplálni fog.
*
Tíz órakor kezdődött a számtanóra a pusztaszabolcsi általános iskola harmadik osztályában. A táblán irgalmatlanul nehéz feladat: ha egy esztergályos három óra alatt 17 alkatrészt készít el és egy másik esztergályos három óra alatt 28 alkatrészt készít el, akkor ketten kilenc óra alatt hány alkatrészt készítenek?
A felelő az osztály leggyengébb számtanosa. Nagyokat nyel izgalmában, aztán vékony hangon mondja: Összeadom a két esztergályos teljesítményét, hét meg nyolc az tizenöt, leírom az ötöt, marad az egy... A krétát egyre határozottabban húzogatja a táblán, kétszer aláhúzva a végeredményt: a két esztergályos kilenc óra alatt 135 alkatrészt készít el. – Jól van – mondja a tanárnő, és az osztályon végigfut az öröm. Zsuzsi a harmadik padban büszkén kihúzza magát. Ő vállalta Rákosi elvtárs születésnapja tiszteletére, hogy az osztály leggyengébb tanulójának elmagyarázza a számtant . És most itt az eredmény: az első ötös. A felelő ragyogó képpel vonul a helyére. – „Kijön a táblához...” „Én szeretnék” – nyújtja fel a karját az egész osztály. A számtan eddig „megtanulhatatlanul nehéz ” volt – most már nem fél tőle senki. A pusztaszabolcsi gyerekek Rákosi elvtársnak ígérték meg, hogy jól fognak tanulni – és az adott szót állni kell.
*
Tizenegy óra már késő délelőtt. Ott, ahol reggel hétkor kezdték a munkát, már a műszak közepén tartanak. Az esztergapadok mellett csillogva tornyosulnak a megmunkált alkatrészek, a bányákból teli csillék száza futott ki, az öntődékben a földön egész sor forma várja már az olvadt vasat. Tizenegy óra ugyanakkor a munkanap kezdetét jelenti az állami áruházakban.
Délelőtt tizenegytől este hétig tart nyitva a Divatcsarnok. Hatalmas, ötemeletes épület, polcai roskadásig tele ezerféle áruval. Cipőtől sapkáig, ingtől télikabátig, fogkefétől motorbicikliig mindent meg lehet itt vásárolni. Az árubőség jókedvűvé és barátságossá teszi a vevőket – az eladók pedig udvariasak és türelmesek. Pedig nincs könnyű feladatuk – az áruházban naponta több mint tízezer vevő vásárol.
Miket vásárolnak? Az elmúlt években legtöbben az olcsó freskó férfiinget keresték – most a puplint. Ezelőtt az olcsóbb női fehérneműt keresték, most a lavable, goldsol és szatén a legkelendőbb. A rádióosztály forgalma 1952 februárjában az 1951. februári forgalomnak a hatszorosára nőtt. A műszaki osztály forgalma (motorbicikli, csillár) kétszerese a tavalyinak. Sokkal több lakberendezési tárgyat, szőnyeget, függönyt vásárolnak. És egyre népszerűbbek a dolgozó nők háztartási munkáját megkönnyítő cikkek: a készruhák, kész gyerekholmik, konzervek és készételek.
*
…
Délután öt óra van. A lánggyári napközibe jönnek a szülők a gyerekekért. Az egyik kisfiú a kabátját veszi fel, és közben lelkendezve meséli: „Reggel először építettünk egy nagy hajót, aztán én rajzoltam egy tigrist, nagyon szép lett. Azután Gizella nénivel játszottunk, virágfüzérrel és csillagokkal díszítettük Rákosi elvtárs fényképét, mert a születésnapja lesz. Gizella néni azt mondta, mindenki gondolkozzék, hogy mit csináljunk még, és akkor én kitaláltam, hogy vonjuk be a virágcserepeket is piros papírral, és bevontuk. Ugye, nagyon fog örülni neki Rákosi elvtárs? ”
*
Hét óra van – este van! Hogy elszaladt a nap! A diósgyőri iparitanuló-otthonban vacsora után rövid megbeszélést tart a Kulich Gyula II. számú szakasz. Az előadó, Tamás Gyula tanuló két nappal ezelőtt Ózdon járt, megnézte a velük versenyző ózdi tanulóotthon eredményeit. „Meg kell mondanom, fiúk, hogy az ózdiak haja rendesebben le van nyírva, mint a mienk, nem lóg a szemükbe, nem visel senki művészfrizurát. ”
…
Este van. A határőr jelent az őrsparancsnoknak. „Minden rendben van a határon. ” A szolgálatos járőr útnak indul, kémleli a csendes éjszakát. Hideg van, de nem fázik, arcába vág a szél – nem érzi. Csak a feladatára gondol most. Vigyázni kell, a legdrágábbat bízták rá: a haza földjét őrzi.
*
Éjfélre jár. Az Akadémia utca 17. egyik ablakában még ég a villany. Rákosi elvtárs dolgozik ott. Senki nem ismeri nála jobban, hogy mit adott hazánknak ez a nap. Ő tudja, hogy hány holdon szántottak ma a ceglédi traktorok, tudja, hogy mennyi acélt adott Csepelen a martin, örül a számtan ötösnek, és tudja, hogy teljesíteni fogják a fogadalmat a nógrádi bányászok, a pécsiek, a tataiak, a borsodiak – valamennyien. És senki nála jobban.
