A következőkben olvassátok "Évikati" első nálunk megjelent posztját. Reméljük, még sok hasonlóan jó írással örvendeztet meg bennünket.
Ritkán fordul velem elő, hogy rosszkedvűen kezdem a napot. Már a gondolattól is elszáll a jókedvem, ha orvoshoz kell mennem. Látom a váróban ücsörgő embereket, a fájdalomtól elgyötört arcokat, a várakozás okozta türelmetlenséget. Tudom, hogy válaszolnom kell, - az udvariasság ezt diktálja - ha egy sorstársam kérdéseket tesz fel. Nagy levegőt vettem, elindultam. Hátha szerencsém lesz, hiszen egy hallásvizsgálat még nem a világ!
Alig léptem ki a kapun, szokatlan kis csoportot vettem észre az utca másik oldalán. Négy kutya marcangolt egy láthatóan szennyes, zsírosnak tűnő, eldobott papírt. Az első gondolatom az volt, hogy játszanak. Mentem a dolgomra, majd rövidesen észrevettem, hogy a kis csoport követ. Ekkor vettem jobban szemügyre a négy ebet. A vak is láthatta, hogy ezek az állatok hajléktalan, gazdátlan, kidobott, kóbor ebek. Felénk ez a jelenség eddig ismeretlen volt. Azt, hogy hol találtak egymásra nem tudom. Talán így, együtt érezhették, hogy az egymásrautaltság könnyebbé teszi a túlélésért folytatott küzdelmet. Az egyik, rövid szőrű magyar vizsla tekintete különösen szívszorító volt számomra.
A fiam első kutyusa a kertes házunkban éppen így nézett rám, mikor bajban volt. Az emlékek és a tehetetlen düh vegyes érzelmei kavarogtam bennem és már nem is gondoltam a váróteremre, a betegekre. Hiszen nekik végül is ott van a segítség. Az orvos felírja a gyógyszert, kinek ezt, kinek azt javasol és talán enyhíti a fájdalmukat. Ezeken az ebeken ki segít? Ki volt a gazdi, aki lelkiismeretlenül, szívtelenül kidobta a nyomorultakat. Valamikor talán sok örömet szereztek ezek a kis állatok a gyermekeiknek, őrizték a portájukat, hűséges társak voltak.
Nem hiszem el, hogy a gazdasági válság idáig juttatta azokat az embereket, akik megoldhatatlan nyűgnek tekintik és aljas módon így válnak meg régi családtagjaiktól. A gyomrom összeszorult, mert tudtam, hogy milyen sors vár rájuk! Segíteni nem tudok még akkor sem, ha nagyon szeretnék. Az ebtartás nagy felelősség. Fanatikus kutyatartók sokszor a szeretetükkel teszik depresszióssá házi kedvencüket, mások meg kidobják az utcára őket mint egy elhasznált cipőt. Lehet, hogy megöregedtek, már nem azok a kis cuki kutyuskák, melyeket régen magukhoz vettek. Lehet, hogy a gazdi sorsa megváltozott és lehetetlenné vált az ebtartás. Akkor sem ez a megoldás! Érdekelne, hogy ezek az emberek idős szüleikkel, rokonaikkal ugyanezt teszik?
Az orvoshoz érve a betegekkel már nem tudtam együtt érző lenni. A kutyák bús tekintete, loncsos, piszkos szőrük, a tehetetlenségem egy napra kiölte belőlem az együttérzést.
Visszafelé jövet már nem láttam őket.:-(
Miért??
Évikati
