Zene füleimnek 1. rész

Az Eurovíziós dalfesztivál kapcsán ezen a blogon is feltették a kérdést, hogy hát akkor kit küldjünk ki oda, aki

a, nem koppintotta a dalát

b, hajlandó is kimenni

c, nem ég le, mint a rövidlátó osztrák bácsi háza (aki a hűtőszekrényben gyújtott tüzet)?

A választ én sem tudom, sőt, miután az egész Eurovíziós izé nem szól másról, mint hogy melyik ország melyik más országgal van jóban, ezért én inkább nem is küldenék ki senkit. Minek? Két éve Rúzsa Magdi is klasszisokkal jobb volt a mezőnynél, mégis sokadik lett... Érdekesebb kérdés, hogy miért nincs nekünk nemzetközi szupersztárunk, vagy legalábbis egy pici sztárocskánk, akit külföldön is ismernek?

Az a baj, hogy a mainstream zenénk kicsit megrekedt az átkosban, s mindig csak fáziskéséssel sikerült átvenni az éppen aktuális külföldi trendet. Emlékeztek pl. a 90-es évek discotechnonak nevezett hazai csitt-csatt-jára? Ámokfutók, Fresh, Emergency House, ilyenolyan house, tuc-tuc-tuc, énekelt az énekesnő, akinek inkább mást kellett volna fognia a mikrofon helyett – mindenki jobban járt volna. Ezeknek a zenekaroknak bevallottan semmi közük sem volt a zenéhez, vásárolták maguknak a zenét, a hangot, a műsoridőt. Közben kint már tomboltak a fiúbandák, Take That, BSB. Ekkor jött nálunk a Kozsónak nevezett jelenség, aki elkezdte termelni ezeket (fáziskéséssel), szerencsére hamar elmúltak ezek a zenekarok. Tombolt a zenei igénytelenség.

S itt jött a második törés: mi elkezdtük a Lagzi Lajcsi vonalat erőltetni, Jimmyvel, míg kint újra divatba jött a gitárzene, a klasszikus pop rock, s ma már azon vesszük észre magunkat, hogy a Foo Fighters vagy a Greenday nem „kemény zenének” számít, hanem szinte mindennapos pop-rocknak. Arról ne is beszéljünk, hogy kint rájöttek, hogy nem baj, ha az énekesnő tud is énekelni, s jött Anastasia, Macy Gray vagy pl. Christina Aguilera (a teljesség igénye nélkül), akiknek akkora hangjuk van, hogy... Nálunk meg tombol a szinte teljes nihil, ha két celeb összehoz egy duettalbumot, biztos, hogy a slágerlista élére kerülnek, s a top 40-es rádiós játszási listában nagyítóval kell keresni a magyar előadót. A koncertekről ne is beszéljünk, lassan a Tankcsapdán és talán Ákoson kívül senki sem tud mindenhol, egyedül teltházat produkálni (de már lassan ők sem, a Csapda is előnyben részesíti a zenei fesztiválokat).

Szóval mi (illetve akik a zenei irányvonalat irányítják) valamit nagyon elkúrtak, s ilyen böszmeséget még nem látott a világ. Most ütnek vissza a 90-es évek „bevásárlós” zenekarai, akik vásárolták a számokat, s másvalakivel énekeltették-játszatták fel, aztán elmentek haknizni a diszkókba, s 6 összetolt asztalon playbackeltek (azt már le sem merem írni, hogy ez utóbbit speciel melyik nagynevű magyar rockzenekar csinálta falunkban...). Ezzel gyakorlatilag elvették a megjelenési lehetőséget a tehetségesebb zenekarok elől, akik abbahagyták; s elvették a kedvet a többiek elől, hogy egyáltalán belekezdjenek. S akkor most nézzetek körül, mi van ma.

Tavaly voltam egy Westlife koncerten. Pontosabban nem voltam, hanem tízezres kisvárosunkban léptek fel a helyi stadionban, s a hangosítás elhallatszott a 2 km-re lévő házunkhoz is. Mit mondjak? A Westlife egy iszonyat nyálzenekar, gyakorlatilag nem is játszottak saját számot, s igazán nincs jó hangjuk sem, egy Megasztáron nem jutnának be a 12 közé. De ezt a koncertet – hangsúlyozom, tízezres kisváros, stadion – profin megcsinálták, élő zenekarral, s olyan profi hangosítással, melyet én még otthon nem hallottam. Szégyen-nem szégyen – végighallgattam a koncertjüket!

Megpróbálhatták volna nálunk 6 összetolt asztalon...

Folyt. köv.