Észre kellett vennem, hogy egyre többen vannak a közvetlen közelünkben. Olykor, egy-egy példány pofátlanul rátelepszik  az erkély korlátjára, és távozóban otthagyja a névjegyét.

Kora reggel, kihasználva a reggeli hűs levegőt, ablakpárkányt és a korlátot  törölgettem.  Pár perc múlva, sötét felhőként, zajosan,  Hitchcock madarai csaptak le a házunk előtti parkban.  Mi ez a hirtelen támadás, hangos szárnysuhogás?  Egy perc múlva mindent megértettem.  Idős nő ült le a ház előtti padon.  Még a reklámszatyrát le sem tette,  kedvencei körbevették. Volt amely a vállára szállt, karjára, de legtöbb a padon és a nő előtt tipegett izgágán, várva a reggelit. A néni motyogva beszélt hozzájuk, becézgette őket, majd tele marékkal  szórni kezdte a zacskó tartalmát.  Morzsát és magvakat hintett a türelmetlen társaság közé. A zacskó nem akart kiürülni, a galambok viszont csak jöttek, jöttek. A nénit már alig láttam,  csak az örökmozgó, tollas társaság  csapkodott, serényen szedegetve az eleséget. Arra gondoltam, hogy ezek a madarak amellett, hogy betegséget terjesztenek, környezetet piszkítanak, a néninek bizonyára nagy örömet szereznek. Gondoskodik róluk, érzi, hogy szükségük van reá, hiszen nélküle, talán pár nap múlva továbbállna madársereg.

 
Tudomásom szerint a városban nem szabad galambokat etetni. Tönkreteszik, bepiszkítják a szép épületek homlokzatait, szobrok fejére pottyantanak, károsítják a környezetünket. Szólnom kellene.  Mégsem mozdultam, nem kiabáltam le, nem tiltakoztam. A galambok nem vennék nagyon a szívükre, de a néni kora reggeli sétája miattam elmaradna. Talán ez az egyetlen ok, mely miatt reggelente elsétál ide, és az etetés befejeztével készül a másnapi találkozásra pártfogoltjaival. A galambjain kívül bizonyára  nincs senki, akivel megoszthatná érzéseit, gondolatait. Magányos.
 

Én pedig minden nap, kora reggel, fertőtlenítős szivaccsal a kezemben, morgolódva ugyan, de kitartóan törölgetem a galambpiszkot az erkélyről és az ablakpárkányról.