Tűzijáték, petárda=nagy pénz!

Nemrég Slanger jegyzett egy posztot a petárdázásról, amire „érintettség” miatt eredetileg kommentet akartam írni, de aztán rájöttem, hogy annál cseppet hosszabb a mondandóm. Szögezzük le: egyrészt én is utálom a petárdákat sőt, azokat sem tudom megérteni, akik erre költik a pénzüket. Másrészt viszont azzal a „büszke” címmel rendelkezem, hogy a hiperek között az én osztályom is részt vett abban a kísérletben, ahol a petárdák árusítását tesztelték a hipermarketekben. Erről szeretnék írni; akit érdekel, hogy mi hogyan működik a hiperben, érdekesnek fogja találni. Szóval elsőkézből származó információk csak itt, csak most, live, a Tudtadon!

Úgy öt éve felkeresett bennünket egy tűzijátékokkal foglalkozó cég, hogy szeretnének a parkolóban tűzijátékot árusítani. Annyit kértek, hogy adjunk nekik egy kis területet karácsony és szilveszter között, ők a többit intézik: lesz tűzszerész, saját kasszás, ki- és visszapakolnak, nekünk (hipereseknek) semmi dolgunk nem lenne vele. Ezért az egy hétért felajánlottak egy akkora összeget, amelyet az egyik legnagyobb világmulti szokott fizetni két hónapos főszezonos extra kihelyezésért. (Sok nulla volt benne, és mind a végén :-) És mindezt csak azért, hogy adjunk nekik egy kis helyet. A felsővezetés elutasította az ajánlatot – nem azért , mert ne kellett volna a lé, hanem mert nem ismerték a jogszabályi hátteret, meg nem akartak konfliktust a tűzoltósággal. Akkoriban még nem volt világosan szabályozva a kérdés.

Láss csodát, a következő évben szabályozva lett. A döntéshozók megfelelő szakmai fórumokat tanulmányozva hosszas szakmai vita során jutottak el odáig, hogy meghatározták a pirotechnikai eszközök hiperben való árusításának feltételeit. (Természetesen így történt; remélem, fel sem merült a kedves olvasóban, hogy az a sok nullát tartalmazó összeg egy befolyásos döntéshozó zsebébe került volna, aki keresztülnyomta a fogalmatlan testületen a döntést; ez Magyarországra nem jellemző!) Szóval a következőre jutottak: a tűzijátékot nem lehet bent a hiperben árulni (még jó; jól is néznénk ki, ha az eldobható poharak meg a konfettik között pár kölyök azzal szórakozna, hogyan lehet begyújtani a „hatlövetűt”), hanem csak kint a szabadban, külön konténerben, tűzszerész kiszolgálásával, és a konténer helyéről konzultálni kell a tűzoltósággal, az autópálya-felügyelettel vagy kivel (mert volt a közelben autópálya is), a rendőrséggel, az önkormányzattal; a Dalai Lámával és Overdose-zal szerencsére nem. Ha már így szerencsésen rendeződött a jogszabályi környezet, jött az utasítás a felsővezetés részéről: mi petárdát szeretnénk árulni!

Gondolom, veled is előfordult már, hogy szólt a főnököd, hogy te azt akarod, szóval tudod, ez mit jelent. Megtudtam, hogy akarom, szóval akkor lássunk neki. A beszerző és a biztonsági vezető elkezdte az egyeztetést és az engedélyeztetést, volt terepbejárás, azon nagyon kedves tűzoltók és önkormányzati vezetők kijelölték a konténer helyét, meg hogy mi hány méter. Nekem kellett megoldani a rendelést – erre a cég küldött listát, hogy miből mennyit -, beállítanom az árakat – erre is küldtek ajánlatot, el is fogadtam -, valamint megszervezni a kasszázást. Ez utóbbit úgy oldottuk meg, hogy a konténernél a vevő kiválasztotta, mit akar venni, elbandukolt a kb. 20 méterre lévő pénztáros bódéhoz, ott kifizette, a blokkal visszabattyogott a konténerhez, ahol a blokk ellenében a tűzszerész kiadta neki, majd imádkozott, hogy a kedves vásárló ne vágja az első kocsi alá a petárdát. Szóval vártuk a nagy napot, a kezdetet. Hát, az tényleg nagy nap volt.

Ugyanis a cég szépen lepakolta a konténert a kijelölt helyen, mindenki elfoglalta pozícióit, s kezdődött az árusítás. Aztán egyszer csak jöttek az autópálya-felügyelettől, hogy szerintük a konténer túl közel van az autópályához (volt vagy 400 méter...), és nem érdekli őket a tűzoltóság véleménye, rakjuk arrébb. Arrébbraktuk. Erre jött a tűzoltóság, hogy ez meg túl közel van az áruházhoz, nem érdekli őket az autópályások véleménye, rakjuk vissza. Visszaraktuk. Ekkor kijött a biztonsági vezető, hogy a rendőrség szerint a konténer túl közel van a parkoló autókhoz, ezért rakjuk arrébb. Szóval jól elvoltunk így pár órát, mikor végre megszületett a kompromisszum, hogy hová tegyük a konténert. Az meg túl messze volt a pénztártól, de mit bántam már!

Maga a termékválaszték elég nagy volt, a legolcsóbb valami süvítő izé volt, 12 darab került 199 ft-ba (akkor), amit ha beüzemeltél, egy kis süvítő hangot adott, amit, ha jó füled volt, akár meg is hallhattál (két l!). A legdrágább meg egy többrakétás valami, ami komplett minitűzijátékot produkált, de ez már valahol tízezer körül lehetett. Az árrésünk a termékeken a hiper átlagárrésének kb. ötszöröse volt (!), én meglehetősen drágállottam a dolgot, és figyelembe véve, hogy a kasszás bódét csak bolyongás után lehetett megtalálni, nem volt túl nagy bizodalmam a sikerességet illetően.

Nem húzom tovább: ezen pár nap alatt az emberek több pénzt költöttek pirotechnikai eszközökre, mint mondjuk tisztálkodási és higiéniai szerekre. Értsd: több petárdát adtunk el, mint szappant meg fogkrémet. Iszonyat árrésünk volt, nagyon jó mérleggel zártuk az egészet; a beszállító cég is kaszált, pedig nekik még a tűzszerészt is fizetni kellett, meg nem kevés pénzt az áruházaknak a lehetőségért. Erre volt pénze az embereknek...

(Utána még volt egy kis para, mert a cég január másodikán elpakolt, viszont nekünk még három napig vissza kellett venni a fel nem használt tűzijátékot. Felmerült a kérdés, hogy hol helyezzük el ezeket, mert az áruházon belül a vevőszolgálaton mégsem hagyhattuk két pelenka meg egy rossz hajszárító között? Persze a felsővezetés a problémafelvetésre leüzente, hogy „oldjuk meg”, de szerencsére az élet oldotta meg: egy darabot nem hoztak vissza abból a rengeteg eladott pirotechnikai eszközből.)