Miért beteg a magyar futball?

Azt hiszem, kevés olyan terület van, amelyről annyi tévhit kering, mint a magyar futball. Mert mit olvashat az ember egy vesztes mérkőzés után? “A játékosok túl vannak fizetve, minden a seggük alá van tolva, mégsem tudnak focizni, és kikapnak egy román csapattól is; bezzeg a régi szép időkben!” A fenti állítás olyan szinten hemzseg a tévedésektől, hogy csak na. De először megválaszolom a címben feltett kérdést.

Szóval, miért beteg a magyar futball? Mert a múltban élünk, és nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni, hogy a világ elszaladt mellettünk. A magyaros technika, ami régen oly félelmetes volt, ma már nem elég - a világ egyre inkább eltolódott a “totális futball” irányába, ahol mindenki támad és mindenki védekezik, ahol keményen leütközik az ellenfelet, ahol egy játékos több poszton is képes kiegyensúlyozottan teljesíteni, és ahol nem igaz Puskásék ama mondása, hogy “ne te szaladj, szaladjon a labda!”

A mai elitfutballista úgy néz ki, mint egy testépítő (kidolgozott izmok), mint egy atléta (gyorsaság, állóképesség), mint egy menedzser (gyorsan gondolkodik, azonnal átlátja a helyzetet, folyamatosan koncentrál), mint egy bűvész (technikás, nem pattan el tőle a labda, pontosan passzol, lő), és mint egy vadállat (győzni akar, végtelenül elszánt). Ehhez képest hol tartunk mi? Cingár gyerekekkel próbálkozunk, akiket az ellenfél védője pillanatok alatt eltakarít a pályáról; az állóképességgel a közhiedelemmel ellentétben nincs akkora baj; a gyors gondolkodás és a koncentráció viszont az egyik legnagyobb probléma, sajnos a magyar NB1 lassú meccsein van idő átgondolni a helyzeteket, meg "lézengeni" is; a technikával megint nincs akkora probléma; a “vadállat” mentalitás meg nagyon hiányzik, sajnos a labdarúgóink önbizalomhiányosak, és sokszor bennük van a félsz. Összefoglalva: hiába vagyunk technikailag és erőnlétileg nem rosszak, ha a játékosaink nem ütköznek, lassan gondolkodnak, és be vannak tojva. Ez a dolog egyik része.

A másik része pedig a taktika. Képtelenek vagyunk egy játékstílust begyakorolni; a magyar csapatok taktikája sokszor kimerül a tanácstalan ívelgetésben, az “alibipasszokban” (közben a támadás nem halad, az ellenfél visszazár), meg a kötött szerepkörökben (az, hogy Debrecenben időnként helyet cserélt a jobb- és a baloldali középpályás, bizony a meglepetés erejével hatott). A totális futballnak nyoma sincs, a csapatok sokszor “ahogy esik, úgy puffan” alapon játszanak, és várják, hogy legyen valami. Ki lehetne alakítani egy sajátosan magyar játékstílust - a történelemből adná magát a honfoglaló katonáink taktikája, azaz gyors ellencsapások, majd visszahúzódunk védekezni, más néven a széleken vezetett “kontrajáték”, de ezt sem csináljuk (ehhez gyorsan át kell látni a pályát, meg harcosan kell fellépni, de ez nem jellemző ránk).

És miért léteznek ezek a hiányosságok? Mert a magyar futballban nincs pénz. Igen, meglepő, amit írok, de a magyar futballklubok jóval szegényebbek nemcsak nyugati, hanem keleti társaiknál is. Míg a román Temesvár tavaly lazán letett volna egymillió eurót a debreceni Vargáért, addig télen azon csámcsogott a hazai futballtársadalom, hogy milyen őrült összegbe került Sándor György a Videotonnak - 200.000 euróba. Míg a magyar bajnok- és kupagyőztes Debrecen játékosállományának értéke a transfermarkt.de szerint kb. 10 millió euró, addig a román Kolozsváré 35 millió euró, az ukrán Sahtyor Donyecké 128 millió euró, a szerb Crvena Zvezdáé 27 millió euró, az osztrák Salzburgé 37 millió euró (rendben, a hivatkozott honlap nem a legpontosabb, de az arányok kb. így néznek ki!). Míg egy “gazdagabb” magyar klub költségvetése kb. 2 millió euró lehet, addig Dzsudzsák Balázsért, a PSV játékosáért a török Fenerbache kb. 7 millió eurót adott volna, és 2,5 milliós éves fizetést kapott volna a válogatott játékosunk - euróban! (Szándékosan nem a német, spanyol, angol bajnokságról beszélek, hanem a törökről... képzeljétek el, mi pénz mozoghat a topligákban!) Csoda, hogy a legtöbb magyar játékos szinte menekül külföldre - akár a ciprusi bajnokságba is - mert jóval több pénzt kaphat, mint itthon?

És akkor nézzük meg a létesítményeket, a stadionokat, már ha annak lehet nevezni őket. Tíz éve, mikor Debrecenbe jött a Bordeaux, edzettek egy jót, és megkérdezték: remek kis edzőpályája van a Lokinak, de hol a stadion, amiben majd a meccset játsszák? Utána megtudták, hogy az az általuk edzőpályának gondolt létesítmény a stadion. A Puskás stadionról mesélni sem kell, a felső rész eleve le van zárva; itt játszik a magyar válogatott... A kiszolgálólétesítményekről meg nem érdemes beszélni, mert nincs: a wc-k száma kevés, nincs elég parkolóhely, nincs megfelelő sajtószoba - ezt a legtöbb magyar stadionról el lehet mondani. Az edzőpályákat meg inkább hagyjuk.

Utánpótlásnevelésünkben is csak az utóbbi időben indult el valami az “akadémiázással”, mert előtte ami volt, az minden volt, csak nem utánpótlásnevelés. Jellemző, hogy az akadémiás rendszer elkezdője, az MTK gond nélkül bajnokságot tudott nyerni az akadémiás csapatával - ez jól jelzi, hogy mi folyhatott a többi klubnál. Ma már persze minden nagyobb klub saját futballakadémiát épített, és onnan várják a megváltást - magánvéleményem szerint ezzel mindenképpen előrébb fogunk lépni, és a jövőben legalább lesznek tehetséges fiatal játékosaink, akikre majd lehet építeni. Ezzel persze nem valami újat csinálunk, hanem utolérjük a nemzetközi középmezőny alját.

Elemzésemnek lényege: mi kell a magyar futballnak? Pénz, pénz, pénz. Pénz arra, hogy a tehetséges játékosok ne meneküljenek el a belga másodvonalba, és inkább a hazai bajnokság színvonalát emeljék; pénz ahhoz, hogy ne arról szóljanak a bajnokságok, hogy melyik csapat fog kiesni amiatt, mert nem fizetnek a játékosoknak; pénz a létesítmények rendbetételéhez, hogy a játékosok tudjanak fejlődni; pénz a normális stadionokhoz, hogy az “újonc” néző ne forduljon ki, ha meglátja, hogy nincs normális vécé; pénz az utánpótlásnevelésre, mert az igazán költséges dolog. Az utóbbi pár évtizedben nagyon elhanyagolták a magyar futballt; 1950 környékén mi voltunk a legjobbak; 1970 környékén még az élvonalban voltunk; 1980-ban a középmezőnyhöz tartoztunk; 1990 környékén már csak az alsó vonalhoz, és ma már az is nagy dolog, ha kiverünk egy kazah csapatot a kupából, vagy ha egy magyar kupacsapat megéri a szeptembert (!). Leépültünk, mint korabeli váraink, melyek egykor feltartóztatták a törököket-németeket, később azonban nem költöttek rá, széthordták, és egyre romosabb állapotba került, ma meg már csak egy romhalmaz maradt utána, mely nem jelentene akadályt még egy óvodáscsoportnak sem. A várat sok munkával újra kell építeni, hogy újra régi fényében ragyogjon. 

Szóval nincs semmi meglepő a mai magyar labdarúgás eredménytelenségében, pont a helyünkön vagyunk.