Szerző:
Droli
- 2010.08.19. 06:34
Magyarország agrár-ipari ország - írták a tankönyvekben, és ez így is van: hazánk adottságai kiváló alapul szolgálnak egy sikerágazatnak. Ami azonban ma van, azt nem lehet szavakkal kifejezni: a mezőgazdaságunk szétverve, a boltokat ellepi a külföldi élelmiszer, és a régen nagy foglalkoztatónak számító ágazat teljesen leépült. Mi ennek az oka? Erre a kérdésre keresem a választ, és habár a teljes igazságot nem tudom kibontani, egy pár pillanatképet azért szeretnék felvillantani abból az eseménysorból, amelyért néhány résztvevő simán börtönt érdemelne.
A téeszek szétverése
Sokan ma már visszasírják a téeszeket, mert egyrészt művelték a földeket, másrészt a foglalkoztatásban és a szocializációban fontos szerepet töltöttek be, de ez a kép cseppet hamis. A 80-as években a téeszek ugyanolyan állapotban voltak, mint a szocialista nagyvállalatok: egyrészt veszteségesek voltak, másrészt már minden használhatót szétloptak onnan, harmadrészt meg itt is jellemző volt a kapun belüli munkanélküliség. A 90-es évekre a téeszek eszközparkját már régen “spontán privatizálta” a téeszelnök, a maradékot meg az ott dolgozók, úgyhogy nem csoda, hogy szétesett magától a rendszer. (Kitérő: A szociális foglalkoztatás eme formáját viszont ma is meg lehetne teremteni: gondolom, más is feltette már a kérdést, hogy van-e értelme ennek az utcasepregetős-fűnyírós-tökvakarós közmunkáknak. Miért ne lehetne a közmunkásokkal földet műveltetni? Az önkormányzat kijelöl erre a célra egy földterületet, befektet egy kis pénzt, van elég munkaigényes növényünk, pl. hagyma, mák, és máris lehet termelni! Ha csak annyit elérnek, hogy a helyi iskolakonyhának megtermelik a zöldséget-gyümölcsöt, már előrébb vannak, mint az utcasöprögetéssel. Persze meg kellene oldani azt is, hogy ne lopják szét a terményt...)
Privatizáció
Hát az is egy szép történet volt. Tőkehiányban, szakértelem nélküli embereknek (egyik sem az ő hibájuk volt) jogosultság alapján adtak egy adag kárpótlási jegyet, hogy akkor licitáljanak vele a földekre meg egyéb vagyontárgyakra. A kárpótoltak jó része nem is kívánt ezzel foglalkozni, és tovább is adták a kárpótlási jegyet valaki másnak - általában a volt téeszelnöknek - valami nyomott áron, vagy időnként kisfröccsért. (Így sikerült sokmindenkinek elkótyavetyélni őseik örökségét.) Aki meg megtartotta a jegyet, sőt, licitált is a földre, úgy járt, hogy ott állt pénz és szaktudás nélkül, és az állam azt mondta neki: oldd meg! (Gondold el, kapsz egy mikrochipgyárat, persze eszközök meg munkások nélkül, és azt mondják neked: szeretnénk, ha jövőre ebben az épületben mikrochippet gyártanál, hajrá!) Akinek szerencséje volt, leszerződött egy felvásárlóval, aki megelőlegezte neki a vetőmagot meg a vegyszereket, és később a termésből levonta, aki nem, az meg kérhetett rá kölcsön/felvehetett hitelt/azt csinált, amit akart. A körülményekhez képest az indulás nem sikerült olyan rosszul.
Feldolgozóipar privatizációja
“Csak szakmai befektetőknek adjuk el az üzemeket!” - gyakori mondat volt ez a 90-es évek elején-közepén, amikor is az aktuális kormányzat igyekezet eladni mindent, ami eladható. (Különösen Hornék voltak profik ebben.) A kormány azzal is hitegette a népet, hogy a szakmai befektető nem piacot akar venni, hanem majd itt termel nálunk, új technológiával, sok embert foglalkoztatva. Tessék megnézni, mi lett belőle, például a cukorgyárak példáján! Aki a rendszerváltáskor volt gyerek, nem győzte megtanulni, hogy hol van cukorgyár. A mai gyereknek elég egy várost megtanulni (Kaposvár). A boltok polcai meg tele vannak külföldi cukrokkal. Apropó, nem azért zárták be és rombolták földig a cukorgyárakat, mert veszteségesek lettek volna: egyszerűen EU egyetértéssel és támogatással vettek piacot. A nép meg bambán néz, hogy vidéken miért nincs munka...
Túltermelési válságok
Az évezredfoduló előtt érdekes hullámvasutat jártak be a termelők. Egyik évben jó volt a búza ára: erre mindenki azt vetett! Persze ennyi búza nem kellett, ezért leesett az ár, és a termelők kénytelenek voltak ár alatt eladni a terményt. Torgyán megsegítette a termelőket a közraktározással, meg a garantált felvásárlási árral, de ez csak rövidtávú megoldás volt: a következő évben csak nagyon kevesen vetettek búzát, és mindenki kukoricát vetett! Ekkor persze a kukoricának volt rossz ára, a búzának meg jó... eltartott egy darabig, míg ez a hullámvasút leállt. Hasonlatos a dolog a pályaválasztáshoz: a 90-es évek közepén a jogászok nagyon jól kerestek, ezért mindenki jogász lett. Mire ők végeztek, viszont túl sok jogász lett, és örültek, ha találtak szakmai munkát.
EU csatlakozás
2004-ben az EU csatlakozás kapcsán a Unió tárgyalásokat kezdeményezett a tagjelölt országokkal a mezőgazdasági támogatások ügyében. Kiment a magyar delegáció, és balfaszkodott egy sort: míg a többi csatlakozni kívánó ország harcolt, addig a mieink szó nélkül aláírták, hogy a közvetlen kifizetéseknél a nyugati támogatás 25%-át kapjuk meg 2004-ben, ami 2006-ra 35%-ra emelkedik, és majd szépen lassan, 2013-ra érjük el azt a szintet, hogy a magyar gazda megkapja azt, amit a nyugati termelő. Kovács László persze diadalittasan jelentette be, hogy a magyar állam saját zsebből 30%-kal kiegészítheti a támogatást, ezáltal 2004-ben akár a nyugati gazda támogatásának 55%-val is megpróbálhat a magyar gazda versenyképes maradni! A cinizmus és a rövidlátás egyik tipikus példája volt ez, valamint ízelítőt kaptunk abból, hogy az Unió hogyan képzeli el az “egyenlő feltételeket”. (Az EU magyarázat amúgy az volt, hogy azért kapunk ilyen keveset, hogy a mezőgazdaságunk szerkezete “ne torzuljon el”. Nem torzult el, gyakorlatilag megpusztult. Kösz, EU.) Olyan ez, mintha Trabanttal próbálnánk versenyezni egy Ferrari ellen. A következményeket pedig látjátok a boltok polcain.
Ezek csak nagyon apró falatkák az elmúlt húsz év agrártörténelméből. Kívánom, hogy mindenkin, aki szándékosan részt vett a mezőgazdaságunk szétkúrásában, menjen keresztül egy kombájn.